Tegnap még nem gondoltam volna, hogy így fogok érezni ma. Azt hittem ma könnyebb lesz, de nem tudom, miből gondoltam... A szakítás sosem könnyű. És arra jöttem rá, hogy aki kimondja az az erősebb fél, aki képes megfogalmazni, amit mindkét fél érez, csak a gyengébb nem mer szembenézni vele... Voltam már én is az erősebb, de persze nem mindig az erős döntése a jó... Ezt is persze a saját bőrőmön kellett megtanulnom..

Szóval ma szörnyű magányosnak érzem magam, és nem értem hogy tudtam tegnap azt mondani, hogy tudok majd egyedül lenni, mert NEM AKAROK!!! mert ez szörnyű, hogy nincs akit felhívjak, nincs akihez hozzábújjak, meg semmi. Még akkor is, ha a bújópárna nem szeretett eléggé, ha nem támaszkodhattam rá, amikor igazán szükségem lett volna rá, és egyáltalán nem érezte át azokat a dolgokat, amik fontosak nekem, még csak észre sem vette, hogy az fontos nekem. Kicsit teljesen ilyen külön szigeten éltünk senkit nem vonva be abba. És ez nem jó.. ezt is tudhattam volna hamarabb, sőt tudtam is, csak éreztem, hogy nincs meg benne a nyitottság, hogy nem akar ennél jobban bevonni az életébe, nem akarja, hogy megismerjem az élete egyéb szereplőit, és ez bennem is azt váltotta ki, hogy én sem akartam bevonni őt az enyémbe. Aztán mégis megtettem, de kicsit meg is bántam, mert olyan rossz nyitni, mikor érzed, hogy falba ütközöl, mikor nem érzed a viszonzást.

Nagyon élveztem az intelligens társalgásainkat, mert egyszerűen kb bármiről tudtunk beszélni, és az ilyen fantasztikus élmény volt. Meg hát maga az érzés, hogy egy felnőtt férfi vonzónak talál, az felülmúlhatatlan, ráadásul nem is akármilyen férfi, hanem ilyen fizikailag és szellemileg hihetetlen vonzó férfi!

És igazából köszönettel tartozom az élményért, azért hogy az életem egy szakaszában, amikor szükségem volt arra, hogy valaki mellettem legyen, akkor többé-kevésbé mellettem állt.

Csak most nagyon rossz.. utálok egyedül lenni! és ráadásul fázom is, ráz a hideg, hajnalban felébredtem, pedig úgy aludtam volna még, és itt kell lennem egyedül, nem csak fizikailag, de lelkileg, és az éterben is... de legalább végre tudok picit sírni... az is valami...

Az volt még meglepő, mikor leszedegettem a faliújságról a hozzá kötődő emlékeket... elférnek egy kis borítékban... bárcsak be tudnám zárni már azt a kis borítékot! Azt hiszem nem is az ő hiánya fáj, csak az egyedüllét...