nem teljesen értem, miért tépem fel időről időre a saját sebeimet, amik a szívemen vannak, és már éppen kezdenek gyógyulgatni, már nem olyan gyulladtak, és akkor sót szórok bele, letépem a frissen begyógyult felső réteget, hogy újra nyílt legyen, és mindenre fokozottan érzékeny...
és mindehhez elég a blogja... pedig már azt hittem kezdem elfogadni, de azt hogy ő révbe ért nagyon nehéz elfogadni, azt hogy én nem voltam neki elég, nem voltam neki jó, nem tudtam azt nyújtani, amit a másik és ez nem csak azon múlik, hogy szakítottam, ez addigra már rég folyamatban volt, szóval nem büntethetem magam azzal, hogy én dobtam el magamtól, mert ő sem kapott utánam két kézzel, sőt, csak beletörődött, nem küzdött értem, de ez is már a múlté, nincs értelme ezen rágódni, de tényleg nincs, de attól még fáj.
és hiába gondolja, hogy ő nem rúgta fel a kapcsolatot, a passzív félnek is ugyanolyan része van az eseményekben, mint az aktívnak, csak ő nincs tudatában. az aktív dönt, a passzív csak viseli, pislog, próbál reagálni, túlélni, jobb az aktív szerepében lenni
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.