Szabadon mint a madár?

Hát ezt nem hiszem el... holnap vizsgázom, de egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy tanuljak :( egész nap csak dilemmázok a kapcsolataimon, és nem tudom mit csináljak...

Mindenki azt mondja, hogy nem kéne ezt sokáig csinálni, és kezdek bepánikolni, hogy tényleg igazuk van, nem érdemes egyszerre több pasival kezdeni, pláne nem, ha van köztük egy ex, egy hűtlen, meg még egy kedves srác (P2), akivel szerencsére még nem bonyolódtam bele túlságosan...

És az a baj, hogy pont a hűtlenbe kellett beleszeretnem... asszem ez már végleges, és hivatalos... és eddig nem mertem elmondani neki, és félek az lesz a válasza, hogyha végre kilép a kapcsolatából, akkor egyedül szeretne lenni, hogy élvezhesse a szabadságát, és a nőket ;)

Végülis nem hibáztathatom, fiatal, hadd éljen, meg minden... de tök jó lenne, ha ő is akarna engem! Ha ő is érezné, ami köztünk van, ha adna egy esélyt, hogy legyen valami igazi köztünk, szerintem nem bánnánk meg ;)

És egész nap csak Rá gondolok, és Szex és New-York nézéssel próbálom elterelni a figyelmem, de a szívem ezerrel kalapál, és teljesen tanácstalan vagyok :(

Nem tudom miért érzem most a sürgető vágyat, hogy rendberakjam a dolgaim a pasikkal, talán azért, mert holnap találkozom újra P2-vel, és szeretném addigra tudni, hogy állunk a Hűtlennel, mert érdekel ő is (P2), de persze aHűtlen jobban, ilyen az én formám, sosem az egyszerűbbet választom... :(

Miközben az I don't like Mondays-t hallgattuk és élveztük a lustálkodást az ágyban néha tanulással ill munkával megszakítva, de aztán egyszercsak nem számított többé a munka, csak a csók, és a közleség, és hogy mindketten meztelenek vagyunk, és még közelebb akarunk lenni egymáshoz, és nagyon jó volt! Ahogy a hajnali is nagyon jó volt kb 8 órával korábban ;) szóval arra gondoltam közben, mikor az a dal szólt, hogy ezt a hétfőt különösen élvezem. Túlságosan élvezem, hogy vele vagyok, hogy annyira jól érzem magam a karjában, és meg akartam mondani neki, hogy ha akarja, akkor csak az övé leszek, és nem zavar, hogy fiatalabb, eddig sem zavart, de egyszerűen annyira jó együtt!

És szeretném tudni, hogy ő is vállalná-e, hogy csak én, mondjuk miután szakított a barátnőjével, mert én csak akkor vállalom a kizárólagosságot, ha ő is, de nagyon szeretném megpróbálni, hogy működünk-e, mint egy pár, vagy én is olyan hülyeségeket csinálnék, mint a barátnője...

És remélem, hogy nem szűnne meg köztünk az öszinteség, ami most megvan, mert az nagyon jó!! Mindenről beszélhetünk, párhuzamos viszonyokról, még akkor is, ha mélyen tudjuk, hogy a másik féltékeny, legalábbis én úgy érzem, és szerintem ő is érzi, hogy kezdünk több lenni, mint csak egy kaland, vagy csak én akarom ezt beleképzelni? Ez csak arról szólna, hogy szerelmes akarok lenni, és ő épp "kéznél" van? Olyan rossz dolog az? Mármint hogy azért lenni valakivel, mert szeretem a szerelem érzését, ami akkor tölt el mikor vele vagyok... Az azt jelenti, hogy belé vagyok szerelmes, vagy a szerelembe? ez már kezd túl filozófikus lenni nekem.. de azt hiszem ha vele vagyok, és boldognak érzem magam, és biztonságban, akkor az egy olyan dolog, amiért érdemes kicsit küzdeni... meg remélni a legjobbakat ;)

Már megint ugyanaz a lemez... a reggel az valahogy mindig szörnyű... De kezdem az elején...

Találkoztam megint a P(2)-vel. Nem volt otthon a lakótársa, így meghívott dumálni, filmet nézni, borozni (isteni fincsi bort ittunk, édes furmint-ot). Először nagyon fura volt, mert elvileg csak barátok vagyunk, és nem nagyon töltöttem még úgy pasinál az éjszakát, hogy nem akarunk egymástól semmit. Jó, mondjuk hazundnék, haazt mondanám nem fordult meg a fejemben, hogy elcsábítom, de aztán a természet közbeszólt, meg amúgy is úgy döntöttem, hogy uralkodni fogok magamon, és megpróbálom ezt a legyünk csak barátok témát.

Tök jót dumáltunk mindenféléről, elmagyarázta, hogy mit dolgozik, meg meg is mutogatta a szupertitkos céges jelszavakat ;) najó, csak viccelek, de most már kb látom, mivel fogllakozik :) Aztán jó kis hangulatvilágítást csinált, iszogattuk a bort, aztán megnéztük a Törés című filmet, amit nem tudtam teljesen követni, mert kb 11kor kezdtük el... Aztán utána kezdődött az érdekes része, mert addig is voltak gyanús megjegyzései, de akkor meg az ágyon beszélgettünk egymás mellett feküdve, és éreztem, hogy közeledni akar, csak kicsit félős volt, én meg ettől elbizonytalanodtam, mert én tényleg úgy gondoltam, hogy ez egy baráti este lesz, de úgy látszik naiv vagyok... de édes volt, cirógatta a hátam, és tök élveztem, hogy ilyen lassan, ráérősen történnek a dolgok, mindig tudtam, hogy vele ilyen lesz... :)

De még mindig nem tudtam, hogy mit is akar az egésztől, viszont abban biztos voltam, hogy nem fogok lefeküdni vele, így felajánlottam, hogy csak bújjunk össze.. tudom, hogy ezt a pasik általában nem csípik annyira, pláne, hogy róla tudom, hogy kb 1 éve nem volt nővel...
és tényleg :) először csak kedvesen cirógatott, aztán egyre nehezebb volt tartanom magam ahhoz, hogy ma nem... sőt, minden erőmre szükségem volt hozzá, de végül megbeszéltük kb hajnali 4 körül, hogy egy ágyban nem fogunk aludni, de nagyon nehéz volt elszakadni tőle... de azért sikerült aludnom kb 4 órát,és akkor jött a Reggel...

Hát igen, 4 óra alvás után a vakító fényben mindne kicsit másképp néz ki... de azért édes volt :) csak hát egyértelmű volt, hogy ő úgy gondolja, nem illünkössze, és nem működne hosszútávon, de nem értem, hogy miért nem hajlandó néha a mának élni. Lehet, hogy akkornem lenne úgy kiéhezve mikor végre odakerül valakivel egy ágyba, hogy kb nem tud uralkodni magán... de azért remélem lesz legközelebb, mert szerintem tök jó lenne :) meg én szeretnék az lenni a második csaj az életében :) az szerencsére már kicsit kevésbé veszélyes szerep, mint az első :)

De valahogy attól még a reggel nagyon nem működött, asszem az ilyen dolgokat is tanulni kell, hogy hogyan tudunk egymás mellett lenni, ahhoz már biztonságérzet kell, hogy tudjuk mit várhatunk a másiktól, utána már működik :) szóval a köv alkalom már jó lesz ;)

Nehéz újra elkezdeni írni, azt se nagyon tudom, hol tartottam, már majdnem egy hónapja volt... de az biztos, hogy zajlik az életem. Egyrészt vizsgaidőszak, de persze az csak a háttérben, nem igazán meghatározó, valószínűleg ennek köszönhető az a helyzet is, hogy még csak 2 vizsgán vagyok túl, és még 5 van hátra...

De nem erről akarok írni :) nagyon izgi az élet mostanság, ugyanis végre kipróbálhattam valamit, amit eddig még soha, és el se tudtam képzelni, hogy valaha ilyesmit élvezni fogok, de kiderült, hogy mégis... szóval most egyszerre két pasival kavarok :)) egyik sem komoly, az egyik új, a másik régi-új :) az egyik fiatalabb 4 évvel, a másik idősebb 20-szal :) és egyéb szempontokból is van összehasonlításra lehetőség, de nem csak mennyiségileg, minőségi különbség is van, és ez teszi még izgalmasabbá az egészet. Az egyik egy felújított kapcsolat a legútóbbi pasimmal, ugyanis túl jó volt a szex, hogy ezt csak úgy elengedjük, és valahogy attól, hogy már nem vagyunk együtt mint pár valahogy még jobb lett :) A másik meg ilyen titkos-barátnője háta mögötti dolog, ami ott is rátesz egy lapáttal az izgire :) vele azért kicsit veszélyesebb a dolog, ugyanis mindig beleszeretek egy kicsit, amikor együtt vagyunk, és pont nem a szex, hanem minden más miatt, hihetetlenül megértjük egymást! És amikor elválunk, akkor mindig belehalok egy kicsit... de valszeg ez nem igazi szerelem, csak annyira vágyom a szerelemre, hogy mindig beleképzelem, hogy van, vagy lehetne ott valami... meg fantáziálok arról, hogy milyen jó lenne, ha csak én lennék neki, és nem lenne ott a barátnője, meg a "keddi" csaja, meg a vidéki csaja otthon... és persze mindenki mondja, hogy ne csináljam, mert én fogok sérülni... és igen, most már látom, hogy kezd igazuk lenni, de akkor is annyira vonz, hogy nem tudok ellenállni...

Nehéz újra írni, cserbenhagytak a szavak... nem akarnak épkézláb gondolatokká, mondatokká összeállni....

Pedig rengeteg minden történik, nagyobb részük egyáltalán nem feldobó, és életre motiváló, nem is értem, hogy miért csinálom.

Belekezdtem egy viszonyba, aminek tudom, hogy semmi értelme, viszont izgi. Ő ugyanaz, akivel volt az a nagyon kiábrándító egyéjszakásom... hát igen, felmerül a kérdés egy olyan után miért is állok szóba vele még? Hát mert édes, vicces, kedveskedő, és izgi az egész helyzet. Meg persze isteni jól táncol! Szóval bulikban mindenképp jó társaság ;)

A másik ami történt, hogy bebeszéltem magamnak, hogy szerelmes vagyok egy barátomba (P(2)). Nem értem miért jutott eszembe, mert oké, hogy kedves, megértő, de azért gondolkodhatnék előre, hogy egy bizonytalan kimenetű kapcsolatért érdemes-e felrúgni egy barátságot, pláne hogy a mostani életvitelemmel nem is vagyok igazán jó barátnő alapanyag... De azért jó volt beleképzelni, hogy ezzel a értelmes, humoros sráccal lehet valami, és olyan jól bebeszéltem ezt magamnak, hogy sikerült szegényt lesokkolnom, mikor egy baráti talin azért mégsem teljesen csak barátian álltam hozzá. Persze a poénkodás itt is megvolt, ami még kicsit rá is segített arra, amit olyan jól elképzeltem, ugyanis állandóan azzal viccelődött, hogy mit is kérek majd reggelire... vagyis miután nála töltöttem az éjszakát, és ez kicsit bekavart nekem, hogy akkor most mit is akar? És ha nem akar semmit, még egyéjszakásat sem, akkor miért poénkodik ilyenekkel? De végül megbeszéltünk mindent. Tiszta pozitív csalódás volt ez a része, ugyanis ellentétben azzal, ahogy a férfiak hajlamosak mellébeszélni, vele gyönyörűen le lehetett tisztázni mindent, és nem hitegetett semmivel, egyenesen megmondta mit gondol, és ezért nagyon tisztelem. Meg azért is, ahogy feldolgozta amikor visszaváltottam "barát"-ba, és elmondtam neki az összes őrültséget amit az elmúlt két hétben csináltam, és amit ne osztottam meg vele, mert reméltem, hogy tud még rám úgy gondolni, mint potenciális barátnőre. De ezt elbuktam... mindegy, nem is olyan baj, többet jelent a barátsága, jobb hogy ezt sikerült felismernem. Mondjuk azért dobott egy hátast, mikor elmondtam neki a vele töltött este folytatását a buliban... :) Azért hihetetlen önuralma van a srácnak, ugyanis egy éve nincs barátnője, és nem híve az egyéjszakásnak, szóval... tényleg abszolút elismerésem neki!

Most amúgy erősnek kell lennem! Ugyanis nincs senki férfi most, akinek fontos lennék, aki felhívna időnként, hogy mi is van velem, kb már az is értelmetlen, hogy megnézzem a telefonomat, hogy keresett-e valaki, mert így, hogy vége a Pszinapszis szervezésnek, már amiatt sem hivogatnak, maximum PDA ügyben, hurrá!

Szóval a lényeg: erősnek lenni, és nekiállni annak a rendrakásnak, hogy mire legközelebb találkozom egy férfival, akivel van értelme bármibe belekezdeni addigra már készenálljak.

na, örülök, hogy azért pár szót mégis csak megtaláltam :) jólesett ezt most leírni!

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy édesanya, aki hosszú évekig egyedül nevelte a két tini gyerekét, a gyerekek csak nőttek, és aggódtak, hogy ha felnőnek, és családot alapítanak, akkor édesanyjuk egyedül marad, amit nem szerettek volna. Aztán egyszer csak fény gyúlt a sötétségben, két szív szerelemre lobbant, és a gyerekek fellélegezhettek, hogy édesanyjuk megtalálta a boldogságot. A repülőn ismerkedtek meg, szerelem volt első látásra, tombolt a romantika, aztán jött a fantasztikusan romantikus esküvő az olasz tengerparton, a ifjú pár ragyogott, a szerelmük beragyogta a körülöttük állókat. A gyerekek is boldogok voltak, mMég akkor is, ha a boldogság elszakította őket édesanyjuktól, és több ezer km-re repítette tőlük, és hiába szakadt meg a szívük, és tudták, hogy édesanyjuk szíve is vérzik értük, de mindannyian tudták, hogy az ő boldogsága ott van a messzi országban a férje mellett, és próbáltak ebben vigaszt találni, de napjaikat úgy élték, hogy számolták a napokat a következő találkozásig. Így a fájdalom mindig kiújult, a bevarasodott sebek mindig újra felszakadtak. A gyerekek próbálták befedni a sebeket, mélyen elrejteni, és úgy tenni, mintha nem lennének, és örülni édesanyjuk boldogságának, mert nem kívánnának neki annál kevesebbet, mint hogy azzal éljen,akit igazán szeret, és boldoggá teszi. És aztán jött derült égből villámcsapásként a hír, ami a tündérmese végét jelenti...

Én mindig is szerettem hinni a tündérmesékben, és a csodákban, és szerettem azt hinni hogy minden lehetséges, és a szerelem legyőz minden akadályt, és ha igazán szeretjük egymást, akkor minden megoldható, minden akadály elhárítható. És most siratom a tündérmesét, amibe minden hitemet helyeztem, amivel másokat bíztattam, amibe én is kapaszkodtam. Hogy létezik a szerelem, ami mindent áthidal, és segít minden nehézséggel szemben állni, és ha megvan a szerelem, akkor minden megoldható, és akkor már csak annyi a dolgunk, hogy élvezzük a boldogságot.. happy ever-after!

Naivan hangzik, ugye? Hát az is, nagyon úgy tűnik, hogy a világ nem így működik, még akkor is, ha mindannyian erre vágyunk.

Nincsen rosszabb, mint a semmitmondó üres szex, ami semmit nem jelent, és amibe csak azért mentél bele, mert erősen alkoholos állapotban jó ötletnek tűnt... hát be kell valljam másnap reggel már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, sőt.... ráadásul nem is nagyon emlékszem rá, csak arra, hogy nem volt hosszú, de azért egész kellemes volt, mondjuk annál nem sokkal több...meg arra is emlékszem, hogy utána sok hülyeségről beszéltem, miközben már félálomban voltam.

Hát az ilyen egyéjszakás jellegű dolgok után asszem jobb ötlet nem kivárni a másnap reggelt, emrt azért az szar ügy, főleg ha amúgy tetszik a srác, de ő meg arról magyaráz, hogy majd megpróbálja megbékíteni a barátnőjét, akit állítólag szeret... na ne röhögtessen, amikor én szerettem valakit, akkor egyrészt eszembe se jutott, hogy ilyesmiket csináljak mással, nem hogy meg is tegyem, másrészt mindig figyeltem buliban a határokram és nem mentem bele olyan dolgokba, amit tudtam, hogy nem esne jól az akkori barátomnak. Ha az ember már belemegy ilyenekbe, akkor ott már valami gáz van a dologgal, pláne, ha már egy hónap után ilyen dolgok befigyelnek...

De pszichológiai szempontból biztos hogy egyéni terápiát javasolnék neki, mert van mit feldolgoznia, és ezek akadályozzák meg, hogy boldog legyen... mondjuk bagoly mondja, nekem is azért megvannak a dolgok, amiket még rendezgetnem kell magamban, és egyáltalán nem könnyű az embernek rászánnia magát valami ilyesmire. Nekem is eltelt pár év, mire megért bennem, hoyg el akaorm kezdeni a drámát.

Összességében asszem nem való nekem az egyéjszakás dolog, mert amit a szexben keresek, azt nem lehet megtalálni az ilyen kapcsolatokban, és még pótléknak is kevés... próbálom magam megkímélni a jövőben a hasonló élményektől..

Tegnap még nem gondoltam volna, hogy így fogok érezni ma. Azt hittem ma könnyebb lesz, de nem tudom, miből gondoltam... A szakítás sosem könnyű. És arra jöttem rá, hogy aki kimondja az az erősebb fél, aki képes megfogalmazni, amit mindkét fél érez, csak a gyengébb nem mer szembenézni vele... Voltam már én is az erősebb, de persze nem mindig az erős döntése a jó... Ezt is persze a saját bőrőmön kellett megtanulnom..

Szóval ma szörnyű magányosnak érzem magam, és nem értem hogy tudtam tegnap azt mondani, hogy tudok majd egyedül lenni, mert NEM AKAROK!!! mert ez szörnyű, hogy nincs akit felhívjak, nincs akihez hozzábújjak, meg semmi. Még akkor is, ha a bújópárna nem szeretett eléggé, ha nem támaszkodhattam rá, amikor igazán szükségem lett volna rá, és egyáltalán nem érezte át azokat a dolgokat, amik fontosak nekem, még csak észre sem vette, hogy az fontos nekem. Kicsit teljesen ilyen külön szigeten éltünk senkit nem vonva be abba. És ez nem jó.. ezt is tudhattam volna hamarabb, sőt tudtam is, csak éreztem, hogy nincs meg benne a nyitottság, hogy nem akar ennél jobban bevonni az életébe, nem akarja, hogy megismerjem az élete egyéb szereplőit, és ez bennem is azt váltotta ki, hogy én sem akartam bevonni őt az enyémbe. Aztán mégis megtettem, de kicsit meg is bántam, mert olyan rossz nyitni, mikor érzed, hogy falba ütközöl, mikor nem érzed a viszonzást.

Nagyon élveztem az intelligens társalgásainkat, mert egyszerűen kb bármiről tudtunk beszélni, és az ilyen fantasztikus élmény volt. Meg hát maga az érzés, hogy egy felnőtt férfi vonzónak talál, az felülmúlhatatlan, ráadásul nem is akármilyen férfi, hanem ilyen fizikailag és szellemileg hihetetlen vonzó férfi!

És igazából köszönettel tartozom az élményért, azért hogy az életem egy szakaszában, amikor szükségem volt arra, hogy valaki mellettem legyen, akkor többé-kevésbé mellettem állt.

Csak most nagyon rossz.. utálok egyedül lenni! és ráadásul fázom is, ráz a hideg, hajnalban felébredtem, pedig úgy aludtam volna még, és itt kell lennem egyedül, nem csak fizikailag, de lelkileg, és az éterben is... de legalább végre tudok picit sírni... az is valami...

Az volt még meglepő, mikor leszedegettem a faliújságról a hozzá kötődő emlékeket... elférnek egy kis borítékban... bárcsak be tudnám zárni már azt a kis borítékot! Azt hiszem nem is az ő hiánya fáj, csak az egyedüllét...

annyira utálom, hogy szenvedek a saját hülyeségem miatt! Ilyen ostoba módon belezúgni valakibe, akit nem is ismerek, de láthatóan, és mások állítása szerint is komolytalan... szóval ez már tényleg az ostobaság ne továbbja! Pedig olyan sokáig sikerült megkímélnem magam az ilyen élményektől, és akkor tessék...és tudom, hogy ez csak azért van, meg elérhetetlen, és amit nem kaphatok meg, az még jobban kell, és azt hittem már profi vagyok a kivárásban, de asszem emberemre talátltam ebben, és ez nagyon nem tetszik, és ráadásul itt ülök az éjszakában a gép előtt fájó szemekkel, mikor tanulnom kéne  vagy legalábbis aludni, de semmiképpen sem álmatlanul forgolódni, és reménytelenül várakozni az msn-en, hátha---- hátha----- na jó, szóval tényleg hülye vagyok, tényleg tudom, és hiába óvott ettől M, attól én még jól megszívattam magam :( és ez a legrosszabb az egészben :(

hát igen, a férfiakról van szó... amíg az embernek szexre van szüksége, addig garantáltan számíthat rájuk, de amit érzelmi, lelki támasz kellene, eltűnnek, mint a szürke szamár a ködben, hogy egy szakállas közhellyel éljek.

Mondjuk én sem vagyok normális, holnap 6kor kel kelnem, és 10től mikrotanítani valamiből, amiről még fogalmam sincs, mi lesz... és én meg itt virrasztok, és várom a valszeg egyszavas választ a másik nem egy képviselőjétől, aki 35 perce azt mondta, hogy 'pill', azóta se kép, se hang.... lehet, hogy hagynom kéne a fenébe, meg valahogy kiűzni a szívemből és a gondolataimból is, mert nem igazán úgy tűnik, hogy megérdemelné a megkülönböztetett figyelmet...

De én hülye itt ülök, és várom a ... valószínűleg semmit, ha az eddigi msn-kommunikációnk minőségére gondolok... sebaj, valami majd csak lesz, most már megérdemlem majd a pofára esést, ha csak arra gondolok, hogybántam mostanában a pasikkal... de azért remélem elkerülhetem...

jó lenne megtalálni azt a valakit, akivel jól megértjük, kiegészítjük egymást, akivel ugyanazt akarjuk, és támaszai tudunk lenni egymásnak. De  ilyet persze a legnehezebb találni, és ezzel persze kb nulla ennek a pár sornak az infóértéke...nem mintha újdonságot akarnék megfogalmazni... a lényeg, hogy most nem is vágyom erre igazán, csak tudom, hogy a szívem mélyén mégis ezt akarnám...

de erre most várni kell...

Már megint beleestem abba a hibába, hogy nem magamnak írom a blogot, hanem azért hogy mások elolvassák, de igazából mégsem akarom, hogy lássák, vagy az a bizonyos személy lássa, akinek most konkrétan szól, mert nem tudja (elvileg) a blog oldalam címét, és igazából nem is akarnám, hogy elolvassa a sok ostobaságot, amit itt néha összehordok, ugyanis tényleg ez a naplóm, és itt tényleg teljesen öszinte vagyok, vagy legalábbis próbálok...

Ezért is döntöttem úgy, hogy többet nem reklámozom, hogy ide irogatok, ez leginkább az összel volt fontos, akkor tényleg ez tartott életben, és most jó visszatérni, kicsit már kiegyensúlyozottabb lelkiállapotban.

Lassan túlleszek az első egy éven a nagy break-up után, és habár még mindig sok a deja-vu, meg  a visszatérő emlékek, meg dolgok, amiket évekig együtt csináltunk, és most külön kell, vagy együtt, de már nem úgy, és ez pont ezért méginkább fájóbb, de megtanulok küzdeni vele, elfogadni a saját döntésem következményét, főleg hogy tudom, hogy még nem lennék képes úgy igazán megállapodni, ki kell először tombolnom magam sok szempontból, és az csak utána jöhet majd, meg persze közben valamikor találni is kell majd valakit, aki erre alkalmas... mármint a megállapodásra, az sem lesz egy egyszerű menet, de most nem ez a lényeg, most nem is keresem, most csak a mának élek! Meg az egyetemnek, hogy sikerüljön a félévem, és kimehessek Angliába, ezen kívül semmi más nem számít most.

időnként a semmiből előbújik és rámtör a magány, vasmarokkal szorítja a szívem és a lelkem, nem hagy benne helyet semmilyen más érzésnek... tegnap úgy éreztem szalmaláng vagyok, ami meggyulladt, és most lángol, de már akkor tudtam, hogy nem tudom levetkőzni a "szalmaszálságomat" és el fogok hamvadni, hamarabb mint szeretném.. és akkor jön ez a szorongató érzés, már nem is emlékszem, milyen volt lelkesen lángolni... Jó lenne, ha nem csak szalmalánggal tudnék égni...

de most erősnek kell lennem, szeretném tudni, hogy érdeklem valamennyire, vagy csak én másztam rá részegen, és valamit nagyon félreértettem. szóval most ki kell várni. És addig fantáziálni.. az úgyis izgibb, mint egyszerűen csak várni.

Állandóan csak az jár a fejemben, ahogy a hajamat simogattad a hétvégén, és beleborzongok az érzésbe. Olyan jó volt, amikor a lehető legváratlanabb pillanatokban simítottad meg a hajam, vagy csak egyszerűen vég nélkül cirógattad. Vagy ha nem, akkor csak beszélgetni az éjszakában, mászkálni a Gyöngyösi utcán OTP-automatát keresve oda-vissza, meg ücsörögni a sötét parkban, és kibeszélni az életet.

by Jay Malhotra, Kata Nash

 

https://www.youtube.com/watch?v=wYWv_NSBZQI

nem értem, miért lett úrrá rajtam ez a nyomott hangulat... mondjuk azért tippjeim vannak... egyik biztos a könyv miatt is van, amit olvasok, ami most eléggé nyomasztó, az első rész, a Twilight az nagyon romantikusan szárnyaló volt, és megtelt tőle a szívem szerelemmel, hát ez a második rész, a New Moon egészen más, volt benne szakítás, és habár a főhős kezd kigyógyulni belőle, de én valahogy nem tudok napirendre térni fölötte, és valószínűleg ez már más miatt van... amiatt, hogy rájöttem, hogy lehet, hogy tényleg, és végleg elvesztettem az igazit? hogy annyira rettegek az egyedülléttől, hogy bárki megteszi, aki egy kicsit is törődik velem? kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy lehet, hogy sosem leszek újra szerelmes.. olyan üresnek érzem magam, és közben meg csimpaszkodok mindenkibe, akiről úgy érzem, hogy érdekelhet, és érzem, hogy nem vagyok fair a körülöttem lévőkkel szemben, és hogy ez végül vissza fog ütni rám, de egyszerűen képtelen vagyok másképp állni a dolgokhoz. Néha megmozdulni is képtelen vagyok... elegem van mindenből. És ráadásul meghívtam ebédelni, de parázok, hogy mit főzzek, meg hogy lehet, hogy nem is fog neki ízleni... és olyan rossz... valahogy nem akarnak működni a dolgok körülöttem :(

A döntő kérdésekre sosem találom a választ. Az egyik ilyen kérdés, hoyg mit jelent nekem a hűség? Jelent egyáltalán valamit, vagy ez is csak egy béklyó, amit a társadalom, a külvilág kényszerít rám? Lehet-e egy életen át szeretni ugyanazt az embert? Érdemes-e kitartani valaki mellett, akkor is, ha tudom, hogy ő önmagában nem elég, és kell még mellette más is? Érdemes kitartani csak azért mert Isten és ember előtt ezt fogadtuk meg több évtizede? El se tudom képzelni, milyen lehet évtizedeken keresztül házasságban élni, gyerekeket nevelni (bár ez utóbbit szeretném majd megtapasztalni, az előbbiről most nem nyilatkoznék), stb.

Az igazi válaszok még váratnak magukra. és akkor felvetődik az igazi kérdés: meg lehet-e szokni valaha egy lánynak az anyja hiányát? Pedig én még szerencsésnek mondhatom, mert "csak" egy másik országban van, és nem úgy van közel, hogy nem akar beszélni velem, vagy én nem akarok bezsélni vele. Bevallom ez sokkal rosszabb lehet. De azért így sem könnyű, hiszen évekig esténként nagy beszélgetésekbe burkolóztunk a vacsoraasztal és a mosogatás mellett az élet dolgairól, hiszen ő volt az az anya, akivel mindent megbeszélhettem. Erre a kérdésre legalább annyira nincs válasz, mint az előzőekre, de úgy érzem ez sokkal fontosabb, ez van minden kérdés mögött, mélyeb fájdalmat rejt. Meddig lehet úgy élni, hogy az ember számolgatja a napokat két találkozás közöt? Hogy mikor jön újra, és mikor tudunk újra nagyokat beszélgetni? Egy idő után véget kell vetni az örökös várakozásnak...

Ez a dalszöveg jár a fejemben, vagyis ez szól épp most hogy ezt a bejegyzést írom.

Most napokig nem írtam, mert úgy éreztem, hogy már a blogomban sem bízhatok, hogy visszájára fordult minden, mert eddig azt akartam, hogy olvassák, főleg, hogy ő olvassa, de most meg úgy érzem, hogy ezáltal elvesztettem az egyetlen helyet, ahol öszinte lehetek -- magamhoz.

* * *
* * * * * *
* * *

 Érdekes, ilyet még sosem csináltam, mint ma este, hogy elővettem a naptáramat a 4-6oson, és a Moszkva tér és a Blaha között csak úgy dőltek belőlem a gondolatok. Talán kicsit megkönnyebbültem, hogy papírra kerültek. De végülis ez a lényeg nem?

* * *

Úgy érzem magam, mintha kiégtem volna belülről ... csak azt nem tudom, hogy mi égetett ki, a harag? netán a féltékenység? vagy csak a fájdalom, ami 3 hónap késéssel talált rám? Bármelyik lehet. Vagy az igazsághoz az áll közelebb, ha azt mondom, hogy mindegyik volt. Biztos azért érzem ilyen üresnek magam, mert mind a három "végigment" rajtam.. Némelyik mély nyomokat hagyott bennem. még a tűz sem tud mindent elpusztítani.

* * *

És arra kell rájönnöm, hogy fáj, hogy ilyen gyorsan "kigyógyult", hogy ilyen gyorsan tud újra szeretni. én csak az hittem, hogy tudok, de valójában elképzelni sem tudom, mikor leszek képes valójában annyira szeretni majd újra, mint ahogy őt szerettem. Valahol még mélyen bennem él ez a szeretet. És csak azt érzem, hoyg fáj belül a lelkem, pedig azt hittem az üresség nem tud fájni, de tévedtem ... ebben is. Vajon még mi mindenben ismertem félre magam és a világot? Vajon még mi mindenben hoztam rossz döntést?

* * *

 Nem tudok szeretni, de szükségem van a szeretet látszatára, az ölelés utánzatára és a csók hamisítványára, hogy úgy érezzem, hogy élek csak egy rövid időre is, és hogyelhitessem magammal, hoyg teljes vagyok. De mélyen... mélyen tudom, hoyg senkit sem tudok becsapni. Talán csak magamat. És azt is csak rövid időre.. és valójában mi értelme van?

Tegnap egész éjjel olvastam, mert be akartam fejezni Az Ötödik Sally című könyvet. És volt benne egy gondolat, ami nagyon tetszett.

Teljes személyiségnek lenni elegyes érzelmeket jelent,
felelősséget, mély érzéseket, feldobódottságot és letörtséget.
Életünk során mindnyájan elveszítünk dolgokat és embereket, és ez eleszomorít minket.
Nekem hozzá kell segítenem magát, hogy elég erős legyen,
hogy belekapaszkodjon az életbe, és ne szégyellje a könnyeket.
Az ember sír, amikor megszületik.

Igaz, hogy ezt akkor mondja a pszichiáter, mikor bíztatja Sallyt, a többszörös személyiségű lányt, hogy ne féljen az egybeolvadástól, de szerintem nagyon szép gondolat. A könyv hihetetlen izgalmas volt, nagyon tetszettek a gondolatok, a mód, ahogy a pszichiáter beszélt, az érzelmek, ahogy megjelentek, és végül az elfogadása annak, hogy a rossz is részünk, és nem zárhatjuk ki, mert anélkül nem lennénk teljesek.

Érdekes nap volt a csütörtöki, éreztem, hogy nem jó ötlet ez a tali, végülis sokan megmondták már, és kezdek igazat adni nekik, nevezetesen, hogy nem egészséges dolog tartani a kapcsolatot az ex-szel. És ez most (is) beigazolódott. Tudod, mert az emberben van egy kép arról, hogy miylen volt a 3 év és 9 hónapig tartó kapcsolata, él még benne az akkori élmények emléke, hogy milyen érzés volt, mikor a másik szerette, ölelte, amikor nem tudott betelni vele, amikor nagyon el volt keseredve, hogy elhagyja. valahogy soha nem említette, hogy valami baja van. Utólag persze megjön a szava, és kijelenti, hogy már régóta rossz volt ??? akkor miért nem szólt?? Mondja ő, mert nem tudta mi volt a baj. Hát erre én azt mondanám, hogy attól még jó, ha beszélünk róla, mert másképp nem lehet rajta segíteni, de valahogy ő nem így látta, talán nem volt neki elég fontos, talán nem voltam neki elég fontos.. érdekes, ezt sem mondta, soha. Jó, mondjuk fura is lett volna...

Aztán meg volt egy megjegyzés, amit végképp nem értettem, hogy ezért nem költöztünk össze. Szóval itt tényleg leakadtam, mert kb két évig tartott mire rábeszéltem, hogy költözzön ki a koliból hozzám.. na mindegy, nem értem, azt kellet volna csinálnom, hogy menjünk albiba két hét után, amit tudom, hogy nem tudok finanszírozni?? Nem értem.. tényleg sajnálom, hogy nem olyan lány vagyok, aki 1. egyből ráakaszkodik a pasira, és azonnal össze akar költözni, 2. aki szereti eltartatni magát mással... mindegy, azért örülök, hogy "csak" 3év és 9 hónapom ment el erre a dologra. igazán szólhatott volna hamarabb, akkor lehet, hogy nem kellett volna hónapokig mindenkitől azt hallgatnom, miután szakítottam, hogy jaj szegény ő, hogy viseli amit tettem vele...

Szóval kicsit kiborultam, mikor hallgattam, hogy már régóta érezték, hogy nekik jó lenne együtt, de én "útban" voltam, és az én muja exem nem volt képes kilépni.. hát nem vagyok büszke rá, hatalmasat esett a szememben, mikor kicsit megnyugodtam, elapadtak a könnyeim, és elkezdtem pörgetni magamban a hallottakat, és beindultak a gondolataim.

Mindegy, most már tényleg teljes lelki nyugalommal mondhatom, hogy remélem boldogok lesznek, és kívánom az exemnek, hogyha mégsem, akkor legyen esze, és tudjon kilépni, hogy ne kelljen utólag azt mondani, hogy ja, ennek már rég vége volt, csak én nem bírtam kimondani, mert megkötött a megszokás. ez egy 20 éves házasságnál és két gyereknél sem elég indok szerintem, de pláne nem 24 évesen.

(ja, valamiért nem megy nekem ez a mondatbefejezés :)) ) 

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeláldozás között... És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal...

És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó...

És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével...

És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... ...egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér...

Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked...

És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz... hogy valóban erős vagy... és valóban értékes.

 

Nem találtam, hogy ki írta, de nagyon találó arra, amit érzek. Csütörtök este mutatta nekem D., és nagyon illett az aktuális lelki állapotomra. Szóval nagyon köszönöm! Meg azt is, amiket beszéltünk, meg úgy általában hogy vagy!!

A könnyek képesek bármit elmosni, csak a fájdalmat nem, de szerencsére azért picit enyhítik. azértjó érezni, hogy még élek, és érzek, és mozognak bennem az érzések, és persze ez azzal is jár, hogy néha kitörnek.. és úgy érzem, nincs senki, akinek elmondhatnám őket. Mert van körülöttem egy csomó ember, akikkel lehet jókat beszélgetni, de úgy vagyok, hogyha most fel kéne hívnom valakit, hogy gyere át, mert szükségem van arra, hogy beszélgessek valakivel, akkor nem tudom, hogy kit hívnék.. vagy lehet, hogy tudom, csak őt se hívom fel, és igazából engem sem hív fel senki. Mármint ilyennel, így.

Ma sikerült nagyon beleválasztanom.. többszörösen. Visszavittem a könyvtárba a könyvet, amit már 3 hónapja kellett volna, és akkor úgy döntöttem, hogy kiveszek valamit, de nem volt nálam a listám, amin gyűjtöm az "olvasnivalókat" így csak találomra, azt az egyet, ami eszembe jutott azt vettem ki, meg persze amit véletlenül megtaláltam. Igen, én hiszek az ilyesmiben. Az egyik Marlo Morgantől a Vidd hírét az Örökkévalónak. Ma hazafelé el is kezdtem olvasni, hát igen, megérte kivenni, de elég szívfacsaró, kiváncsi vagyok milyen lesz a továbbiakban. A másik két könyv Boldizsár Ildikó két mesegyűjteménye. Az egyik Mesék férfiaknak nőkről, a másik Mesék nőknek férfiakról. Az egyiket magamnál tartottam, a másikat kölcsönadtam egy barátomnak, akivel épp megbeszéltük, hogy most nem látjuk majd egymást egy ideig.. beláthatatlan ideig. Azt hiszem most arra kell használnom az időt, hogy megtanuljak egyedül lenni csak magammal. És ha már ez megy, akkor tudok majd újra mással lenni, akkor tudok majd újra szeretni. És most ellen kell állnom a kísértésnek, hogy másba kapaszkodjak, ahleyett, hogy megtanulnék egyedül megállni a lábamon. Remélem sikerülni fog. 

Wish me good luck! 

kezdek kicsit kényszeres lenni a blogírásban, de azért jó érzés.. mármint írni, megélni az érzéseimet már nem annyira, sajnos.. Néha olyan üresnek érzem magam, próbálok értelmet találni az életemben, célt találni, ami felé haladhatok, szeretném a lelkem meggyógyítani, a szerelmet újra felfedezni, az elveszített embert újra megtalálni, a szenvedélyt újra átélni, a gyönyörben felolvadni...

Az ember sosem tudja mit választ, mikor egy döntést hoz. Főleg ha hirtelen felindulásból dönt és nem gondolta át eléggé... hát igen, az elég szívás. Miért csinál ilyet magával értelmes ember?

Van aki inkább a biztos rosszat választja, mint a bizonytalan jót. Neki is lehet némi igazsága, mert a jó is rosszra fordulhat, vagy kiderülhet, hogy hiába jó, de mégsem az kell, vagy ő.

Aztán jöhet a megbánás. Az ember próbálna visszatérni a régibe.. de azért az sem volt olyan jó.. vagy mégis? Nehéz eldönteni hogy az ember mit is akar, és annak mi lesz a következménye.. olyan változékony az egész.. egy pillangó szárnycsapása kihathat egész másra is. Eszembe jut a Pillangó effektus című film. Abban is erről van szó. Néha fel kell ismerni, hogy a jó megoldás nem mindig az, amit leginkább szeretnénk. meg ami az egyik pillanatban jónak tűnik, arról később kiderülhet, hogy nem is annyira jó.

vagy csak arról van szó, hogy fáj, hogy ő továbblépett? hogy lehet, hogy már nem fáj neki, nekem meg csak most kezdett fájni, mintha 3 hónapos kómából ébredtem volna, ami alatt nem foglalkoztam az érzéseimmel. vagy csak az új és intenzív érzések elnyomták a fájdalmat? És a fájdalmat persze senki sem szereti, szóval könnyű is volt elnyomni őket.. meg annyira akarta az újat, az ismeretlent, valahogy akkor úgy tűnt, hogy az új az mindig jobb, de néha az nem elég.

A szív azt sem tudja mit akar. 

Prokrusztész a görög mitológiában az a híres rabló, aki az Athénből Megarába vezető úton szerezte áldozatait, akiket előbb ágyába vitte. Ha áldozata nagy termetű volt, és nem fért az ágyba, levágott belőle, hogy beleférjen. Ha kicsi volt, addig nyújtotta, míg bele nem fért. Soha senki nem fért bele pont az ágyba, mert titokban állítható volt, távolról megmérte áldozatait, és ahhoz képest állította nagyobbra, vagy kisebbre. (lásd még: Wikipedia)

Ha belegondolunk ezt teszi velünk a világ is. Arra kényszerít minket, hogy meghajoljunk a világ, a nekünk fontos mások akarata előtt, akkor megtagadjuk egy részünket, és újra és újra ezt tesszük, amikor valakitől elfogadást várunk, egyre inább emgtagadjuk magunkat, azt aki igazán vagyunk.

Érdekesen jelnik meg ez az angol kifejezésekben, mutatja a szoros kapcsolatot, még ha csak nyelvi szinten is: dismember (lenyesni) - remember (újra kapcsolatot teremteni). Nagyon szép.